A fiatal korosztálynak hősökre van szüksége, ez nem csak Magyarországra, de a világ összes országára igaz. A kérdés, hogy hol találják meg maguknak ezeket a hősöket, mert annyi bizonyos, hogy meg fogják találni őket. – ha máshogy nem, hát az általuk hősnek hitt antihősök formájában.
Köztudott, hogy a kommunista/szocialista országok - Jugoszláviát leszámítva - számos eszközzel igyekeztek meggátolni állampolgáraik nyugatra utazását. Ennek legismertebb eszköze az úgynevezett Vasfüggöny volt, amely mintegy 45 évig osztotta ketté Európát, Winston Churchill ismert szavaival élve "a Balti-tengeri Szczeczintől az Adria melletti Triesztig". A magánutazások az 1940-es évek vége és az 1960-as évek eleje között gyakorlatilag lehetetlenné váltak; a nyugati és déli határon szögesdrót és aknamező húzódott, amelyek felszámolása 1955-re hivatalosan befejeződött, de a szigorú őrizet nem sokat enyhült.
1956 őszén, a Budapest utcáin vívott fegyveres harcok oroszlánrészét a „pesti srácoknak” nevezett tízen- és huszonéves kamaszok, fiatal munkások, egyetemisták, diákok és fiatal felnőttek vívták. Ám nem szabad elfelejteni, hogy mellettük az idősebbek közül is kerültek ki szabadságharcosok, példának okáért a főként fiatalokból álló Széna tériek parancsnoka az 1956-ban 59 éves Szabó János, „Szabó bácsi” volt, aki rövid időn belül nagy népszerűséget és tekintélyt szerzett magának. 1957. január 19-én a forradalmat követő megtorlások során kivégezték, annak ellenére, hogy emberségesen bánt a harcok során túszul ejtett államvédelmis foglyaival. Iván-Kovács László és Pongrátz Gergely, a corvinisták első és második parancsnoka a forradalom és szabadságharc idején 26, illetve 24 évesek voltak. Az idősebb korosztályokra példa még az Angyal István és Csongovai Per Olaf által vezetett Tűzoltó utcai fegyveres csoport, az említett parancsnokok 1956-ban 28, illetve 26 évesek voltak.
Lengyelország 20. századi történelme számos ponton összefonódott Magyarország történelmével, s – noha számos különbséget is fel lehet fedezni – mind a két ország hasonló sorson osztozott a század folyamán. A lengyel–litván állam felosztása után a mai Dél-Lengyelország egy szeletét a Habsburgok birodalma annektálta, így a Bécs–Budapest központú állam széteséséig, a Magyar Királyság északról a Monarchia lengyel tartományával volt szomszédos.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc legtöbb történése mára ismertté vált, és nevet kaptak a harcok alatt elesettek, valamint a megtorlás alatt kivégzettek is. Alig ismertek viszont azok, akiket a forradalom leverése után a Szovjetunióban, a mai Ukrajna területén tartottak fogva hónapokig minden eljárás és ítélet nélkül. Bár ellentétben az 1944-45-ben elhurcoltakkal az ’56-os deportáltakat nem kínozták és kényszermunkát sem végeztettek velük, a bizonytalanság, a bezártság és a gyenge ellátás nehezen, vagy egyáltalán nem múló fizikai és lelki sebeket okozott nekik. Mivel a velük történtekről nem beszélhettek – hivatalosan tanulmányúton voltak a Szovjetunióban – joggal nevezhetjük őket 1956 néma áldozatainak.
Miként az 1848-as forradalommal és szabadságharccal, úgy '56 emlékével is szorosan összekapcsolódtak az akkor elhangzott és később született versek. Öt ismert, és kevésbé ismert verset válogattunk a forradalomról.
Az Onyega-parti kolhozparasztok meséje után újabb rövid történet következik a Szovjet népmesék Leninről és Sztálinról című, 1953-ban megjelent kötetből. A mese ezúttal nyelvrokonainkról, a hantikról szól, vagyis leginkább arról, hogyan szerette volna láttatni a szovjet propaganda a kommunizmus tajgai misszióját.
Amint a szovjet csapatok átlépték a magyar határt, hozzákezdtek a találomra összeszedett munkaképes civilek elhurcolásához, hogy háborús jóvátételként rabszolgamunkát végeztessenek velük a Szovjetunió területén. Nem kímélték a nőket sem: elszakították őket a családjuktól, hogy aztán idegen földön, embertelen körülmények között építtessék velük a kommunizmust. Többszázezer magyar veszett oda, de sokan voltak olyanok is, akik megmenekültek a haláltól. A poklot megjárt asszonyokról Kormos Valéria írt könyvet.
1956. október 22-én a miskolci Rákosi Mátyás Nehézipari Műszaki Egyetem hallgatói vitaestet tartottak, amin összeállították a diákság tizenegy pontos követelését. A miskolci egyetemisták tizenegy pontja lényegében megegyezett a Budapesti Műszaki Egyetemen elfogadottakkal, létrejöttének körülményei között azonban lényeges különbség volt: Miskolcon a helyi pártvezetők jelenlétében, azok tiltakozása ellenére a diákok ragaszkodtak követeléseik teljességéhez.